2008. január 20., vasárnap

9. nap Határlépés Mauritániába


9.nap. 01.20 Vasárnap.
Cél: Nouabhidou
Táv: 425 km

A Dakhlai földnyúlványról visszakanyarodunk a szárazföld felé. Dél körül elérjük a Ráktérítőt, amit két kőhalom és egy kőből kirakott vonal jelez. Fel sem tűnne, ha nem segítene a műholdas helymeghatározás.

Itt ássuk el az otthonról hozott Rejtő Jenő emlékládánkat, amibe a láthatatlan légió legfontosabb kellékei kerülnek.

Van benne teniszütő, ziherejsz tű, fekete lakktáska, napszemüveg, könyv és megboldogult Reisz Gyuri bácsi – a Volán Egyesülés legendás szakemberének- turbános képe, amit valamelyik törökországi kiküldetése során készítettek róla. Lakat kerül rá, a fiúk ráhordják a földet és a verőfényes túlexponált távolból, egyszer csak megelevenedik a regény. Három homoki dzsipp közelít tele fekete és terepszínű turbános katonaemberrel. Csak fekete szikrázó szemüket látjuk. Lehúzódnak az úton, egyikük leugrik a járgányról és hozzánk lép.

Elmeséljük, hogy ajándékot hoztunk a Szaharának, és emléket állítunk annak a pesti polgárnak, aki itt soha nem járt, de a kávéházak füstös asztalai mellől jobban ismerte ezt a vidéket, mint mi, akik tapodjuk.

Megengedik nekünk, hogy illő öltözékben közéjük állva képeket készítsünk. Barátságosak és készségesek. Ők az utolsó afrikai gyarmat hadtestének fegyveresei. Ez a továbbiakban a mauritán szakaszon nem lesz ennyire egyértelmű, sőt. A tavalyi futamon, valakit letartóztattak, amiért fényképezőgépét katonai objektum felé emelte. Ráadásul rendesen össze is tévesztették egy másik feketepólós fehér emberrel.

A volánnál Tibor ül. Az Atlanti óceán felől, erős oldalszél löki, rázza a buszt. Feri, aki 16 éve vezet, néha összerezzen.

- Nagytestű, nehéz, hölgy ez. De ha ráülsz, nem érzed az időt és a sebességet. Észre sem veszed, és 20 tonnájával falja már az utat.

Minden busz nőből van. Babusgatni, szeretgetni, ápolgatni, gondoskodni kell róla.

Meg kell ismerni a határait. És amikor egy új járművel találkozol, az olyan, mint egy randi. Az első pillanatban kiderül, hogy van-e közös témátok vagy nincs - mondja.

Nyugat Szahara azaz Dél Marokkó utolsó benzinkútjánál üzemanyagot, és vizet tankolunk. Szöszi, fehér testhezálló öltözékben dohányzik a járgány mellett. Ali úgy 10 méterről, lopott pillantásokat vet rá. Szégyelli magát, néha elfordul, a bajszát, ajkait matatja. A látvány egyben csábító és megbotránkoztató számára.

A határ felé haladva CB-n kapjuk a hírt, hogy 2 autót totálisan kipakoltak alkohol után kutatva. Leállunk egy harckocsi aknákkal szegélyezett útszakaszon. Gödröt ásunk, aztán a fiúk nagy sírás-rívás közepette elássák a 6 liter kisüstit, a fütyülőst és a törkölyt. Lesz még ennek böjtje....


A határon kilométeres sor áll. Délután 3 óra van, 34 fok és repesztő napsütés. Néhányan a busztetőn UV csapdát állítanak testükkel, jómagam a billentyűk mögött rontom a szemem.

Megváltozott időérzékünk szerint gyorsan telnek a percek. Alig 3 óra alatt elérjük az őrbódékat ahol útipasszusainkat ellenőrzik. Újabb egy óra telik a forró napon, arra várva, hogy nevünkön szólítsanak és átvegyük útleveleinket. Lassan átgördülünk az alig két sávosra szűkült fallal határolt szoroson. Ez után következik az erősen elaknásított senkiföldje, úttalan- útjaival, amin egy Nouadhibouba tartó kereskedő kalauzol át. Nagyon rosszak a terepviszonyok, mindenki kapaszkodik amibe csak tud, stabilizálja magát, ameddig Feri át nem evez a gájd és az éjjellátó berendezés segítségével ezen a nehéz szakaszon.


A másik oldalon, egy félbemaradt kőépítmény mellett, fabódéban zajlik az útlevél ellenőrzés. Valahogy megérezzük, hogy ez egy újabb időszámítás, egy újabb éra.

Mauritániában ortodoxabb szokások szabályozzák a testrészek fedetlenségét, a rabszolgatartást csak 1981-ben tiltották be és mint ahogy azt olvasmányaimból megtudom, a démon nevű dámajátékon kívül nemzeti sportnak számít a költészet is. A házasulandó ifjútól 4 versszakos improvizált verset várnak, erre aztán a násznép újabbakkal válaszol, mintegy vetélkedve a szellemesebb, árnyaltabb strófákkal.

Nemzeti valutájuk az ouguiya, nagyjából forintunk 85-90 % éri. Váltani persze nem lehet. Itt az

euró a preferált, kismértékben pedig a dollár. Egy euróért, - kivéve, ha jó szándékú „turisztikai vállalkozónál” váltod,- megadnak 360 helyi fabatkát is. Ha a határon kísérletezel, egy százassal kevesebb a ráta.

Az éjszakát Nouadhibou városán kívül, egy kellemes tengerparti szakaszon töltjük. Az apály, reggelre nagyjából 30 méterrel vonja vissza a víz vonalát. Biztonságunkra fegyveres katonák vigyáznak, fel-s alá járkálva a tábor peremvonalain. A puha homokban kagylók, kiszáradt rákok és partra vetett medúzák hevernek.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Otthon- es egyeb orszagokban-rekedt barataitok nagyon hatson fognak rugdosni Benneteket, ha nem adtok hirt magatokrol abbol az elhagyott, kiegett autokkal tarkitott homoktengerbol ! Ezt nem fontos publikalni Emese! Nezem am minden nap a blogot!!!
Kati baratned